Bartók Béla Elméleti Líceum Temesvár

Rólunk írták - Csongorék, az aktualizáltak

A Bartók Diákszínpad új előadással rukkolt elő, melynek be­mutatójára március 25-én, a Tehetségnapon került sor az iskola dísztermében. Mondhatni, az ő előadásuk volt a hab a tortán, mellyel az ünnepélyes délutánt sikerült megkoronázniuk.

Amikor a teremből kijöttem, Esterházy Péter egyik performansza jutott eszembe, amelyikben a Bűn és bűnhődés tartalmát ismerteti néhány percben. Természetesen, nem akárhogy: teljesen aktuális közegbe ülteti az eredeti sztorit, tovább­gondolja, átformálja úgy, hogy üzenete, jelentése ne csorbuljon. Ha Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde filozofikus mesedrámája feldolgozásának is ez volt a célja, akkor sikeresnek mondható az előadás. Művészi archaizálás helyett most aktualizálást kaptunk: a szereplők 21. századi metamorf állapotban jelentek meg a színpadon, egy-egy kulturális hovatartozást és értékrendet képviselve: így kerültek deszkára a szubkultúra elemei is. De kezdjük az elejével!

Elfoglaltuk helyünket a teremben, és egy magyarórán találtuk magunkat. Nem nehéz kitalálni „mai óránk témáját”, amelyen „tanárnőnk” Câmpeanu Csenge röviden ismertette a dráma tartalmát, annak egy értelmezési lehetőségét, amelyre mintegy alternatívaként kínálkozott az órát követő előadás. Kivonult a tanárnőnk, és mi a hagyományhoz hűtlenül, csendben maradtunk… ezt a csendet szakította meg az ismerős hangsor, a Macskák musical Éjfél című dala, amely tökéletes kiegészítője volt Éj királynője (Stan Krisztina) monológjának. Máris a dráma közepén találtuk magunkat (tehát nem ártott az ismétlés), viszont ez nem zavarta meg a történetalakítást. Helyénvaló volt a karakter kiemelése, és az eredeti szöveg használata ebben az esetben, hiszen ezekben a sorokban kiemelten érzékelhető a mese misztikuma, a dráma mélysége, és a filozófiai kérdések fontossága. Végül is ezek szinkretizmusa követhető nyomon Vörösmarty soraiban, de ez még mindig csak három székláb.

A negyediket bravúrosan toldotta hozzá Tasnády-Sáhy Péter, a szöveg írója, közösen Molnos András Csaba színművésszel, a darab rendezőjével. Negyedik széklábként, az aktualizálás velejárójaként emelem ki az iróniát, mely nélkülözhetetlen eleme a rájátszásnak. Ha az Éj királynőjének monológja méltó bevezető, az azt követő törés, az utazótáskával ballagó Csongor (Almássy Csongor) alakja hű része a mű koncepciójának. Az eredeti Balgát (Forray Attila) testesíti meg társa, a bőrdzsekis, napszemüveges „csávó”, akivel közösen indulnak tündérhon keresésére. Balga minden buliban benne van, könnyű elcsábítani, akinek ellentéte a céltudatos Csongor, aki végig az eszményit keresi: „Minden országot bejártam, Minden messze tartományt, S aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet. Semmi földön nem találtam.” Tünde (Szabó Anita) az a mai lány, aki egyéniségével, stílusával és szépségével hódít. Aki még álmodozó és lányos, mégis mozdulataiban ott rejtőzik a nőiesség, üdeség.

Szolgálójával, Ilmával (Oláh Júlia) barátnőknek tűntek, akik megosztották egymással „pasi-ügyeiket”, teret engedtek a másiknak, viccelődtek. Ilma viszont racionálisabb, energikusabb természet, amint a drámából is tudjuk, Balga párja. A kalmár (Horváth Petra) egy multimilliomos vállalkozó szerepében jelent meg, aki egy társkereső portál által gazdagodott meg, a fejedelem (Franka Noémi) a demagóg politikus bőrébe bújt, aki önmagát bálványozta, míg a tudós (Câmpeanu Csenge) az őrülethez állt közel. A három ördög (Indrei Ábel, Kozma András és Oszlonyai Zsolt), három, mai értelemben vett rosszfiút alakított: keménykedtek, beszóltak, szívattak, csáztak és elhúztak. Nem lett volna teljes a társadalomkritika a három pláza-cica nélkül, akik amolyan „pesti tájszólásban” kellették magukat Csongornak. Ők voltak a Lédik (Bányai Elíz, Câmpeanu Csenge, Vicze Júlia), ledér nők, akik képesek voltak megállapítani, hogy tök király az, hogy Csongor király. Mirígy (Fodor Zsófia) pedig hátulról irányította a cselekményeket, folyamatos akadályokat állított Csongor elé, majd elfogta, hiszen lányának szánta.

Mitől lett volna még mesésebb a darab, ha nem a hepiend­től? Igen, a Bartók Diákszínpad előadásában is végül találkozott Csongor és Tünde, a pillanat szépségét pedig úgymond „megszentelte” Stan Krisztina hangja, aki az Éj királynőjeként elénekelte az Éjfél dalát. Tökéletes éjfél volt ez, és nem volt szükséges a beszédben történő megnyilatkozás, elárulta őket tekintetük, érintésük: szerelmesek.

Kijátszás, rájátszás, megjátszás? Talán játék volt. De érezhető volt, hogy ezek a növendékek szeretik a színházat, mi pedig játszókedvüket és teljesítményüket.

Makkai Csilla