Bartók Béla Elméleti Líceum Temesvár

Hol volt, hol nem volt...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy osztály, amelyik elővette lelki szemeivel a Cube strory kockákat és gondolt egyet, mi lenne, ha írna egy történetet. Bár nem mindegyik szereplő lett főszereplő, de nagyon sokan kerültek reflektorfénybe. A dobozt finoman kinyitottuk,- kicsit új volt ez nekünk-, de ahogyan a kockákat eldobtuk minden tiszta és világos volt: helyszín a lippai Caritas Központ, osztály: XII. TT., osztályfőnök: Baruta Krisztina, létszám: 19 fő, periódus: április 9.-11. 
Furcsa kocka volt az utazás, hiszen a vonatot is alig találtuk meg a harmadik vágányon s aztán irány Lippa. A mi kis csoportunk volt a vígsarok az emeletes vonaton, s mire odakerültünk, hogy leszálljunk mindegyik utas jó szórakozást kívánt nekünk.
Az oszi egy nagyon aktuális dobókockát tett a történetünkhöz vacsora után: az önismeret kockáját. Először elégettük a gondjainkat,- konkrétan-, majd olyan vizeken hajóztunk, ahol a pénz és az idő nem gátol. Ugyanakkor azt a kérdést is boncolgatni kezdtük, hogy melyek azok a dolgok, amelyek meg kell legyenek egy tizennyolcéves végzős diáknak. Nem utolsó sorban a félelmeinket osztottuk meg egymással és megoldásokat kerestünk.
Közösen kétszer is sikerült dobni a buli kockáját és így lett ez a csütörtök és a péntek esti program, amely mindenki meglepetésére hihetetlenül jól sikerültek. Kisbankettnek is neveztük ezt a kirándulást,- olyat buliztunk, amilyet majd az igazi banketten a ruha, magassarkú, ing vagy éppen nyakkendő „ellenszegülése” miatt talán nem tudnánk.
Pénteken a kellemes és a hasznos kockáit dobtuk a nagy asztalra és elmentünk kirándulni a Máriaradnai templomhoz és a Solymosi várhoz. Hasznos volt az új információk miatt, amelyeket a templomban hallgathattuk meg, és kellemes, mert elkaptuk az első igazán tavaszi napot. A melengető napsugarak nagyon kellemesek voltak, de a pirult arcok és karok csak vacsoratájt kezdtek mutatkozni. Bár az átlag embernek unalmasnak tűnne azt az utat libasorban megtenni, mi mégis élvezhetővé tudtuk tenni: a TIR sofőrökkel jelekkel és hangos dudálással kommunikáltunk.
A szombat reggele különösképpen varázsrontó volt. Össze kellett csomagolni, ennyi volt. Talán erre volt szüksége a mi osztályunknak ebben a maradék két hónapban. Úgy érzem, hogy mindenki rájött arra, hogy nem használtuk ki az időt eléggé, sőt többnyire konfliktusosan teltek el. Abban reménykedem, hogy ennek a történetnek a varázsa megmarad bennünk és köszönettel fordulunk egymáshoz, hogy még így is, ennyire különbözően megtaláltuk azt a hangot, amelyen mindannyian meg tudtunk szólalni.
Köszönöm szépen!
Campianu Csenge (XII.TT)